BKV-figyelő

Kedves Olvasók!

A BKV-figyelő májustól a blog.hu-ra költözött; új elérhetőségünk: http://bkvfigyelo.blog.hu/

E-mail címünk változatlan: bkkfigyelo@outlook.com

Üdv:

a Szerk.

Aki vesztette már el az iratait, tudja mennyire bosszantó. Amellett, hogy sok ezer forint pótolni őket, az utánajárás hihetetlen macera. Pedig az elveszett/ellopott papírok igen ritkán szoktak előkerülni. Eszternek szerencséje volt; egy becsületes utasnak és egy segítőkész buszvezetőnek hála minden irata megkerült.

Sokszor, sokat olvashatunk ezen a blogon a budapesti tömegközlekedés problémáiról és a viszontagságokról, amiket oly gyakran át kell élnünk, amikor igénybe vesszük a BKV (BKK) szolgáltatásait. (Bevallom, magam sem szeretek "tömegközlekedni", ugyanakkor nem látom az alternatíváját, bár most nem ez levelem tárgya.)

Most egy pozitív tapasztalatomat szeretném megosztani az olvasókkal, hogy ne csak a negatívumokat vegyük észre mindig. Csütörtökön (április 25-én) hazafelé tartottam a 9-es buszon Kőbánya felé, amikor - számomra azóta is rejtélyes módon - eltűntek az irataim a táskám külső zsebéből.

Ezt persze már csak otthon vettem észre, és mondhatom eléggé kétségbe estem. Mindenhová visszamentem, ahol aznap jártam, mióta utoljára fel kellett mutatnom a bérletemet a metrónál (persze gyalog, nehogy blicceljek), még a BKV honlapján található elérhetőségen a Talált Tárgyak Osztályát is felhívtam, ahol egy óra várakoztatás után csak a telefonom merült le, de érdemben ügyet intézni nem tudtam. Mindössze egy üzenetet tudtam hagyni, ahol azt ígérték másnap visszahívnak (azóta sem hívtak).

Másnap rögtön az okmányirodában kezdtem a napot, ahol új igazolványokat igényeltem magamnak. Amikor már majdnem készen voltam, jött egy e-mail, benne egy telefonszámmal, és egy üzenettel, hogy hívjam fel a 9-es busz sofőrjét, ha igényt tartok az igazolványaimra.

Azonnal tárcsáztam a számot és a sofőrrel megbeszéltük, hogy kb. fél óra múlva (11:48-kor) felszállok hozzá az Astorián az általa vezetett BPI-923 rendszámú 9-es buszra a Deák tér felé, és visszaadja az irataimat. Rohantam hogy odaérjek, mert még köszönetképpen egy üveg bort is akartam venni a becsületes megtalálónak.

Azt is elmondta a sofőr úr, hogy egy másik utas találta meg az irataimat és leadta neki. Mivel semmilyen elérhetőség nem volt az igazolványtokomban, felhívta a diákigazolvány alapján az egyetemet, ahova járok, és ott megkeresték az elérhetőségemet.

Az iratokat készségesen visszaadta, a köszönetképpen vásárolt ajándékot pedig többszöri győzködés ellenére sem fogadta el, mintha a lehető legtermészetesebb dolog lenne, hogy visszajuttatja az elhagyott irataimat, akár úgy is, hogy ki kell nyomoznia egy elérhetőséget, ahol el tud érni.

Szerintem ez manapság nem természetes, hanem egy nagyon kedves, végtelenül becsületes, figyelemre és dicséretre méltó tett, amit ezúton is köszönök a sofőr úrnak, akinek sajnos még a nevét sem tudom.

Levelemet eljuttattam a BKV részére is a honlapjukon talált "Dicséretekre" szánt felület útján. Remélem a következő jutalomosztáskor figyelembe veszik levelemet, illetve a sofőrt az egyéb - általam nem ismert -, rendelkezésre álló módokon megjutalmazzák.

Amikor csak tud, tömegközlekedéssel utazik Budapesten Gábor, aki egy évekkel ezelőtti agyvérzés eredményeképpen nehezen mozog. Csütörtökön színházba akart menni kísérőjével, ám a Ferenciek terén nem várt akadályba ütközött.

Olvasónk a panaszát elküldte a BKK-nak és a BKV-nak, illetve közétette a BKV-figyelő Facebook oldalán is. Levelét szerkesztve, rövidítve közöljük.

A tegnapi napon (2013. április 25., kb. 18 óra 20 perc), a BKV M3-as metró vonalán utaztam az Újpest-központ - Kőbánya-Kispest viszonylaton a Lehel tér és a Ferenciek tere állomások között. Az utazás során tapasztaltak miatt az alábbi panasszal kívánok élni.

A Ferenciek tere metróállomáson nem tudtam felmenni a mozgólépcsővel a felszínre, utazási célomat nem értem el, indokolatlanul méltánytalan és megalázó helyzetbe hoztak engem és a kísérőmet a BKV-s alkalmazottak és/vagy a BKV szabályzata.

Súlyosan mozgáskorlátozott vagyok. Egy három évvel ezelőtti agyvérzés következtében a testem bal oldala lebénult, fizikai állapotom ma úgy néz ki, hogy a bal kezem teljesen használhatatlan - egyáltalán nem vagyok képes akaratlagosan mozgatni -, a bal lábam mozgása csak részleges állt helyre, mozgásom bizonytalan, instabil, közlekedni csak járóbottal és kísérő segítségével vagyok képes.

Megjegyzem, már azt is megalázónak tartom, hogy testi állapotomról idegeneknek kell beszámoljak.

A szükséges utazásaimat úgy szoktam szervezni, hogy - amennyiben az nem igényel az állapotomhoz mérten extrém mennyiségű gyaloglást - a tömegközlekedést veszem igénybe.

Ismerem a BKK/BKV mozgáskorlátozottak részére üzemelő Midibusz szolgáltatását, melyet eddig azért nem használtam, mert:

1. csak a saját kényelmem érdekében pénz- és erőforrás-pazarlásnak érzem azt igénybe venni, ha egyébként meg tudom oldani önerőből;

2. ez bonyolultabb és megértése némi empátiát feltételez: aki bármilyen okból "más", például egészségügyi állapotából fakadóan kiszolgáltatottabb, mint a társadalom nagyobb része, az olykor nem szívesen vesz igénybe külső segítséget, főleg, ha egy viszonylag egyszerűen megoldható nehézségről van szó;

3. ezen felül is jellemző rám, illetve az állapotomhoz való viszonyomra, hogy amire fizikailag képes vagyok, azt igyekszem segítség nélkül megtenni.

Tegnap is az volt a tervünk, hogy a Visegrádi utcából elsétálunk a Lehel téri metróállomáshoz, majd a metróval elmegyünk a Ferenciek terére, ott felmegyünk a mozgólépcsővel, majd elsétálunk a Katona József színházba, visszafelé fordítva. (…)

A mozgólépcsőt csak úgy tudom használni, ha azt mind a fellépés, mind a lelépés előtt megállítják. (…) Eddig ez nem okozott gondot, a mozgólépcsős állomásokon azt csináltuk, hogy a kísérőm felment a forgalmi irodába, szólt, hogy mit szeretnénk, egy alkalmazott lejött, megállították a mozgólépcsőt, felléptünk, majd fent szintén megállították, leléptünk és mindenki boldog volt.

Ez mindig működött állomástól és csúcsidőtől függetlenül. Emberi, kulturált, európai megoldás. A szolgáltató szolgáltat, a mozgássérült pedig a legkevésbé érzi a kiszolgáltatottságát. (…)

Tegnap nem így alakult az utazás. A Ferenciek teréig gond nélkül, a szokásos módon eljutottunk, ott követve az addig bevált forgatókönyvet, a kísérőm szólt a forgalmi irodában, majd kisvártatva lejött egy BKV-s alkalmazottal. Idáig jó.

A fiatalember udvarias és nagyon segítőkész volt, közölte, hogy segít a fellépésnél, átkarol. Itt derült ki, hogy a mozgólépcsőt nem állítják meg, arra működés közben kell fellépnem. Kollégájuk azt ajánlotta, hogy átkarol, vagy felvesz, így segítve a fel- és leszállásnál. Ezt udvariasan visszautasítottam.

Némi huzavona után az derült ki, hogy - a BKV-s alkalmazottak szerint - létezik egy olyan belső szabályzat, miszerint ha a meglévő három mozgólépcső közül csak kettő üzemel (tegnap ez volt a helyzet), úgy a még működő mozgólépcsőket megállítani tilos, tekintettel a csúcsidőre és a várható utastorlódásra. Ezt az indoklást elfogadni nem tudom. Ha létezik ilyen szabály, annak sem létét, sem szellemiségét nem vagyok hajlandó elfogadni. Ha nem létezik, kikérem magamnak az alkalmazottaik hazugságát.

A kialakult helyzet rendkívül megalázó volt, emberi méltóságomban érzem magam sértve. Sem a tömegközlekedés során, sem úgy általában az életben nem kívánom, sőt, határozottan visszautasítom, hogy az állapotom miatt valaki ölbe vegyen. Önök talán nem értik, de ez nagyon megalázó. Méltatlan, nem emberi eljárás.

Patthelyzet alakult ki. Én nem voltam hajlandó a működő mozgólépcsőre fellépni, kollégáik pedig nem voltak hajlandóak azt megállítani és felmerült ugyan lehetőségként, hogy a fellépéshez megállítják a mozgólépcsőt, azonban a leszálláshoz már nem. Maradt volna az eredeti verzió, átkarol, felemel, a már részletezett okok miatt ezt a megoldást sem fogadtam el, így visszafordultunk és elmentünk haza.

A felmerülő alternatíva nem volt túl vonzó: keresni egy másik állomást, ahol talán feljutunk a felszínre, majd taxival elmenni a színházba. Tehát hazamentünk. Előtte a kísérőm a forgalmi irodában jegyzőkönyvet vetetett fel az esetről. (…)

Két dolog bánt nagyon: a megaláztatás és az elmaradt kulturális program által ígért szellemi kielégülés. Még nem tudom, melyik fáj jobban, túl friss az élmény. Kérem panaszom kivizsgálását.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem érdekel a kollégáik sorsa, nem érdekel, hogy megbüntetik-e őket. Nem ezért írom ezt a levelet. Nem bosszúvágy vezérel, nem akarok ártani senkinek. Kollégáik amúgy segítőkészek és nagyon udvariasak voltak, milliószor elnézést kértek. Igaz, a mozgólépcső megállítását teljesen kizárták, mint opciót. Ettől eltekintve azonban együttműködőek és udvariasak voltak. Kérem, ezt is vegyék majd figyelembe. (…)

Azért írok, hogy hasonló helyzet ne forduljon elő többet, hogy a hozzám hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek megaláztatás nélkül, emberi módon utazhassanak önökkel.

Kérem, hogy az ügy kivizsgálásával párhuzamosan, küldjék meg részemre azokat a rendelkezéseket, utasításokat, melyek szabályozzák az ilyen eseteket, melyekből én, mint utas megtudhatom, hasonló helyzetben milyen jogaim, lehetőségeim vannak. Konkrétan azt akarom tudni, hogyan használhatom mozgássérültként a mozgólépcsőt. A honlapjukon található szövegeket ismerem, azok semmilyen, a fenti esetre vonatkozó lényegi információval nem szolgálnak.

Tájékoztatom önöket, hogy ezt a levelet változatlan szöveggel más, illetékességgel rendelkező szervezetnek is megküldöm, illetve internetes fórumokon, közösségi portálokon közzé teszem. Várom válaszukat.

A teljes levelet itt olvashatjátok.

Illusztráció: országalbum.hu

Éjszaka tartott Békásmegyer felé olvasónk. Megvette a jegyet az éjszakai buszra, amely azonban nem ment végig. Jött a következő, de vajon elfogadták-e a megváltott jegyet? A címben már elárultam a választ.

Egy fura helyzetről szeretnék írni nektek, ami a közelmúltban történt velem. Jeggyel közlekedem, mivel keveset vagyok Budapesten, de amikor itt vagyok, akkor Békásmegyeren alszom. Felszálltam a Margit hídnál a kb. második 960-as éjszakai buszra.

Felszállva megvettem a jegyet az ajtóban álló ellenőrtől, majd nyugodtan leültem, mondván ez kivisz egészen Békásmegyerig. A meglepetés akkor jött, amikor a Bécsi úton, egy garázsnál, megállt a busz, s bemondta a sofőr, hogy nem megyünk tovább, tessék leszállni.

Mivel jeggyel voltam, megkérdeztem az ellenőrt, hogy most mi lesz, s segítőkészen mondta, hogy tartsam meg a jegyet, a következő 960-as negyed óra múlva jön, arra ugyanúgy jó lesz. Itt megjegyzem, hogy a jegyemet - amikor megvettem - az ellenőr egyszerűen kettétépte, s így érvényesítette.

Persze jött a következő 960-as kb. fél óra múlva, szálltam fel, mondtam, hogy mi történt és természetesen nem fogadták el a jegyemet. Nem is ragozom tovább, a lényeg hogy végül 900 forintot fizettem egy kb. 5 km-es útért.

Nem tagadom, én is hibás vagyok, mert elfogadtam a kettétépett jegyet, mentségemre szóljon, arra gondoltam, hogy végigvisz, így nincs mitől tartanom és nem is a második ellenőrt hibáztatom, aki nem fogadta el, sőt, ő nagyon jól kezelte a felháborodásomat, s kedves maradt végig.

Hogy ki hibázott? Az első ellenőr, aki nem hívta fel a figyelmet, hogy nem megy végig a busz, s simán kettétépte a jegyet. Meg persze én is, mert ezt elfogadtam. De kérem, figyeljenek oda erre, mert este sokan eshetnek ebbe a csapdába, és sokaknak az a 900 forint igenis sok pénz.

Orsi kismama. A napokban a metrón átadták neki a helyet, ezen teljesen meglepődött. Olvasónk korábbi bejegyzéseinkre reagált.

Pár hete olvastam önöknél egy cikket arról, hogy valamelyik villamoson egy fiatal srác nem adta át a helyét egy terhes nőnek, viszont egy idősebb nő megtette ezt. Igazából nem emlékszem már arra, hogy konkrétan mi is volt ott a tényállás. Akkor olvastam a kommenteket, és a legtöbb hozzászóló azt mondta, hogy ők bezzeg mindig átadják, vagy hogy amúgy sem ülnek le soha.

Manapság, a jó idővel eltűntek a vastag télikabátok, így aztán nyilvánvalóvá válnak olyan dolgok, amik eddig jórészt télikabátok takarásában voltak: a gömbölyödő pocakok, így az enyém is.

Ma történt meg velem, hogy a Kálvin téren felszálltam a metróra, és egy hölgy rögtön felugrott, hogy üljek le. Mellette két oldalt férfiak ültek, illetve szemben is, de nem figyeltem különösebben a metrókocsi utasainak nemenkénti megoszlását. Igazság szerint annyira meglepő ez számomra (hogy engednek leülni), hogy hirtelen nem is eszméltem, mondtam is a hölgynek, hogy mennyire meglepődtem. Erre ő nagyon kedvesen mosolyogva csak ennyit mondott: de hiszen ez természetes!

Azt hiszem, hogy ha természetes lenne, akkor nem állok a metró kellős közepén leesett állal. Mondtam is neki, hogy ez egyáltalán nem általános, és ha át is adják a helyet akkor mindig nők teszik ezt meg. Erre sejtelmes, mindenttudó mosollyal csak ennyit mondott: mert mi tudjuk, hogy miről is van szó. Ennyiben maradtunk. Ezúton szeretném megköszönni neki.

Félreértés ne essék, nem várom el, hogy amikor megjelenek valami tömegközlekedési eszközön, akkor rögtön tömeges felugrálás legyen, egyszerűen csak érdekelne, hogy hol vannak azok a férfiak (és nők), akik sosem ülnek le, illetve akik azonnal átadják a helyüket? Nem kételkedem én a létezésükben, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy csupán arról van szó, hogy nem egy járaton utazunk!

Nem szeretném megsérteni az itt és a Facebook oldalon ilyen hozzászólásokat írókat, csak egyszerűen nem tudom elhinni (vagy talán inkább nem akarom elhinni), hogy ők annyira ritkák lennének, mint a fehér holló, és a nagy többség tényleg ennyire tesz a körülötte lévő világra!