BKV-figyelő

Az alább olvasható levélben olvasónk, TheElf a címben feltett kérdéssel foglalkozik. FIKTÍV történetének célja, hogy bemutassa, hogy az ellenőrök miért csak a gyengékkel keménykednek, és miért sétálnak el minden szó nélkül a cigányok és a bűzlő hajléktalanok mellett. Ha elolvastátok a levelet tegyétek fel magatoknak a kérdést: tényleg igazságos ez a pótdíjazási rendszer? Tényleg igazságos, hogy csak azt cseszegetik és büntetik meg, akikkel elbírnak és akiben a pénzt látják, a többieket pedig futni hagyják?

Kedves BKV-figyelő!

Most nem panaszt, csak gondolatébresztőt küldök nektek egy szigorúan fiktív történet formájában. Nagyon sok ellenőrös történet kapcsán hangzik el a válasz: Annak biztosan volt előzménye is. Gondoltam nem árt, ha konkrét személyek, csoportok megvádolása nélkül sikerül rávilágítani arra: A "biztos volt előzménye is" érv nem igazolhat semmilyen verést. Remélem tetszik az írás:

Nem panasz, nem dicséret, még csak nem is észrevétel a lenti, inkább egy szívhez szóló történet, olvasónkról, édesanyjáról:

Ülök a villamoson, bambulom a szememmel már sokadszor befogadott látványt, végül is minden nap oda-vissza megteszem ugyanezt az utat, semmi újdonságot nem rejt már számomra, otthon-munkahely, munkahely-otthon távolság. Büdös város, rozzant járatok, amik képesek megállótól megállóig minden tilos jelzést mutató lámpát megtalálni, miközben mi szaunázunk, szabadulunk a veseköveinktől, a hullámokban megcsapó szagmintákat próbáljuk elemezni, miközben összes kezünkkel kapaszkodni próbálunk még ülve is és kémleljük, hogy vajon hol jutnánk le időben, ha kigyulladna a jármű alattunk. Néha még elmélkedem azon, hogy vajon ennyi pénzért hol máshol is kaphatnánk ilyen exkluzív szolgáltatásokat, de csak hogy vigyorra húzódott képpel vonjam le a következtetést: megéri. Szóval csak a jól megszokott fíling, egy napomból összesen három órát adhatok át a színtiszta belső elmélkedésnek, amíg semmi értelmeset nem tudok tenni, csak utazgatok, mint akinek nincs jobb dolga. Talán teret kaphatna lassan valamiféle izmus az életemben, mivel a meditálás részét már sikeresen tudom alkalmazni bármilyen zajtól függetlenül.

Úgy tűnik tényleg divat. Nem tudom, hogy szórakozás, vagy unaloműzés, ha a buszvezető idős embereket, vagy babakocsis szülőket csuk oda az ajtóval, mindenesetre szemét egy elfoglaltság, az biztos.

Kedves figyelő!

Ma szép kis incidens történt a családommal, ha úgy olvasom a blogon ,el se hiszem. Íme hát egy levél:

Tisztelt BKV!

Eddig csak hitetlenkedő hallgatója, ma viszont elszenvedője voltam egy eddig általam is nehezen hihető BKV-s "történetnek". Azért tartom fontosnak hogy írjak, mivel az események során kisgyermek testi épsége került veszélybe figyelmetlenségből, gondatlanságból.

A történet: Ma, azaz 2008.07.10-én este 19.25 körül indult a mexikói úti végállomásról a BPO-055 forgalmi rendszámú sima 25-ös busz. A párommal és a 3 hónapos kisbabánkkal ültünk rajta hátul, babakocsival, a babakocsi az ajtóval szembeni üres téren állt. A Rákospatak utcai megállónál szálltunk le.

Elöl mentem a a kezemben a babakocsival. A nagy babakocsi (tehát nem sportkocsi) kézbe vétele időbe kerül, valamint egyáltalán a mozgatása is már csak akkor megy, ha megállt a busz. Tehát a busz lépcsőjére már leléptem, amikor a csengő megszólalt, majd  2 másodpercen belül babakocsistul rám csukta az ajtót a sofőr. A kéziféket már kiengedte, mert megindult kicsit a busz, de fékezett. Megpróbáltam kiszabadítani a kocsit, nem ment. Sem az utasok, sem a sofőr nem segítettek. Az ajtó végre nagy nehezen kinyílt, a kocsi és a feleségem kijutott, senkinek nem lett baja. A gyereknek azért nem, mert a folyamatos BKV-s rémtörténetek hatására nem alacsonypadlós járműveken minden ki- és  beszállásnál kivesszük a gyereket és az édesanyja kezében száll le vagy fel. Ezt találjuk a legbiztonságosabbnak. Ma beigazolódott.

Szeretném megjegyezni, hogy a leszállásunk folyamatban volt, amikor a csengő megszólalt, illetve a kezemben a babakocsival 2 másodperc alatt nehezen tudok lejutni a magas padlós buszról. Engem nem zárt oda, mert a becsukódó ajtó miatt már le kellett lépnem a megállóba, de a kocsit elkapta. Bele se merek gondolni, mi lehetett volna, ha benn van a gyerek. A leszállás után az ajtó becsukódott és a járat továbbhaladt. Sem a feleségem, sem én nem kiabáltunk, mert megijedhet a gyerek, és az nem jó neki, meg így nem alakult ki vészhelyzet. Azt, hogy senki sem segített, már nagyon szomorúnak tartom. A leszállás után azonnal megnéztem a busz rendszámát és az időt.

Tisztelettel kérdezném a BKV vezetését, hány ilyen incidens szükséges ahhoz, hogy legyen egy komoly baleset, ahol kisgyermek sérül meg, hogy végre történjen valami? Az üggyel kapcsolatban visszajelzésüket kérem, hozzátéve, hogy rendőrségi feljelentést vonnak maga után a történtek.

Üdvözlettel: T.GY.