Nem panasz, nem dicséret, még csak nem is észrevétel a lenti, inkább egy szívhez szóló történet, olvasónkról, édesanyjáról:

Ülök a villamoson, bambulom a szememmel már sokadszor befogadott látványt, végül is minden nap oda-vissza megteszem ugyanezt az utat, semmi újdonságot nem rejt már számomra, otthon-munkahely, munkahely-otthon távolság. Büdös város, rozzant járatok, amik képesek megállótól megállóig minden tilos jelzést mutató lámpát megtalálni, miközben mi szaunázunk, szabadulunk a veseköveinktől, a hullámokban megcsapó szagmintákat próbáljuk elemezni, miközben összes kezünkkel kapaszkodni próbálunk még ülve is és kémleljük, hogy vajon hol jutnánk le időben, ha kigyulladna a jármű alattunk. Néha még elmélkedem azon, hogy vajon ennyi pénzért hol máshol is kaphatnánk ilyen exkluzív szolgáltatásokat, de csak hogy vigyorra húzódott képpel vonjam le a következtetést: megéri. Szóval csak a jól megszokott fíling, egy napomból összesen három órát adhatok át a színtiszta belső elmélkedésnek, amíg semmi értelmeset nem tudok tenni, csak utazgatok, mint akinek nincs jobb dolga. Talán teret kaphatna lassan valamiféle izmus az életemben, mivel a meditálás részét már sikeresen tudom alkalmazni bármilyen zajtól függetlenül.

Váratlanul mégiscsak megcsapja egy vékonyka hang a fülemet, ami bár nagyon is ismerős, mégis megdöbbentő. Ilyen helyzetben még sosem találkoztunk, furán is érzem magam. Bár nem fordulok hátra, hallom a hangján, hogy mosolyog. Tényleg Ő lenne az? Aki pár éven belül veszítette el a fiát és a férjét, majd a munkahelyét? Aki majd 40 évig mindig vezető beosztásban dolgozott? Akit szerettek a beosztottai, mert nem főnök volt, hanem egy vezető beosztású EMBER? Aki közel a 60. életévhez, de még kicsit távol a nyugdíjtól, iskolázottan, értelmesen tavaly könnyeivel küszködve vallotta be, hogy elveszítette az állását és félt a holnaptól? Aki hónapokig kitartóan keresett állást, majd szinte gyermekien ugrabugrálva örült, hogy mégis akadt egy hely, ahol ilyen idősen is dolgozhat? Aki azóta hajnali 3 órakor kel, minden héten pár kilóval könnyebb lesz, néha már alig bír lábra állni egy-egy hét után és aki egy könnycseppel a szemében suttogta nem olyan régen, hogy életében először valaki leköpte? Aki emelt fővel tűri, hogy szidják jól szituált, öltönyös férfiak, címlapra való „kislány”-ok? Aki napi 8+3 órában élvezi a fent jelzett „szolgáltatásokat” télen-nyáron? Aki ugyanúgy megfizeti a BKV magas beosztású embereinek tízmilliós pluszjuttatásait, csak még közvetlenebbül abból a nagyon kevés fizetéséből, mégis az Ő szemére vetik nap, mint nap? Aki ugyanúgy abba a csoportba tartozik, aki egymaga eltart 5-10 másik embert ebben az országban fehér munkával?

Hátrafordulok. 50 kiló körül, 160 cm, pici, törékeny, 40 fokban sötét ruhában, kicsit már torzonborz hajjal így a nap vége felé. És mosolyog, amint kimondja a reá fel sem néző, de már bajusz alatt szitkozódó 40-es „úr”-nak: „Jó napot kívánok, jegyet vagy bérletet kérnék szépen.”

Tényleg Ő az, barátságos mosollyal az arcán, udvarias, kedves, mint mindig. A hivatalos foglalkozása most: BKV JEGYELLENŐR. És én nagyon büszke vagyok rá. Mert ez egy tisztességes állás. Nem pedig egy jelző, amit általános undorral kell emlegetni. Ez a csodálatos ember pedig az Édesanyám.