BKV-figyelő

Sziasztok!

Ma reggel a Délinél a mellékelt bérletet sikerült megvennem. Helyben nem néztem meg, mit adtak, mert két egyenként 3-4 méteres sor állt mögöttem a reggeli csúcsforgalomban. A bérletet a jól látható sorozatszám segítségével, útközben visszafelé megpróbálom egy olvashatóra beváltani, mert kiváncsi lennék, illetve annyira nem vagyok kiváncsi arra, hogy mit szól mindehhez egy ellenőr. Ha rosszra gondolnék azt mondanám, hogy ügyes.

Csak érdekesség, hogy amíg sorbaálltam, elfogyott a diákbérlet meg a bérletigazolvány. Ha arra számítanak, hogy az ellenőrök mennyiségének növelése miatt megnövekedett szabálykövetésű utasok ezután több bérletet vesznek, akkor honnan gondolják azt, hogy ők ugyanannyi bérletet fognak eladni, mint eddig? Azt, hogy minden kifogyott, azzal indokolták, hogy négynapos ünneppel kezdődött a hónap, így már tudom, hogy a négy hóeleji munkaszüneti nap miatt novemberben több bérlet fogy, mint más hónapokban.

Üdvözlettel: XY

Tisztelt Hölgyem, Uram!

Ma, 2007. november 8.-án reggel, úgy 7:50 körül az érkező 56-os villamos második kocsijába szálltam fel a Móricz Zsigmond körtéren.
A Bocskai úti megállót alig elhagyva olyan hirtelenséggel álltunk meg, hogy az álló utasok egymásra estek, magam egy csúszó kapaszkodót szorítva egy ülésköznyit repültem előre. Mire sikerült feltápászkodnunk, addigra a fékezés oka is nyilvánvalóvá vált: minden bizonnyal már tilosban indultunk el, miközben a Kosztolányi Dezső tér felől érkezők szabad utat kaptak. Ha nincs a hirtelen fékezés, akkor lett volna egy kocc, vagy csatt - így "csak" támolygó utasok, kereszteződésben ragadt villamos, ami Petőfi híd felől érkezők útját teljes egészében elállta.

A manőver után egy legalább egy bocsánatkérés, esetleg egy "nem sérült meg senki?" jól esett volna, de hiába, villamosvezetőnknek erre nem futotta.

Levelem megírására mégis inkább az ezek után történtek inspiráltak: a következő megállónál (Főv. Művelődési ház) a kocsi egyik ajtaja nem nyílt ki.
A zsúfolásig telt villamoson az itt leszállásra várakozók csak nehezen jutottak el a legközelebbi ajtóig, s hogy a villamos ez idő alatt ne induljon el, egyikük megnyomta a vészcsengőt. Na ekkor elszabadult a pokol, a villamosvezető néhány másodperc múltán megérkezett, habzó szájjal, üvöltve tudakolta, hogy ki is merészelte megnyomni a vészcsengőt... A utasok persze hasonló hangnemben közölték, hogy ugye nem nyílt ki az ajtó és ugye voltak, akik emiatt nem tudtak leszállni, és hát bizony ők merészelték. Villamosvezetőnk elnézést most sem kért, sőt valakit le akart szállítani azzal, hogy akkor most jegyzőkönyvet kell felvenni, de három példányban ám, mert ugye a villamos elektronikusan rögzítette az eseményt. Talán nem meglepő, hogy senki nem óhajtott leszállni.
Egyre nagyobb zűrzavar kerekedett, az utasok gyalázták a vezetőt (elsősorban a Bocskai úti mutatványát emlegették), a vezető válogatott trágársággal szidta az utasokat, s csak néhány perc szócsata után indultunk tovább. A biztosítékot nálam mégis az verte ki igazán, amikor a Bártfai utcához érve, minden látható ok nélkül, vélhetően inkább csak bosszúból, két, a Bocskai útihoz hasonló fékezéssel állt meg. Itt leszálltam, így emberünk további ámokfutását már nem kellett elszenvednem.

A történtek mérhetetlenül felháborítanak, két kisgyermek édesapjaként sem családom, sem magam, sem a BKV utasaként, sem a közlekedés autós-gyalogos résztvevőjeként nem kívánok, kívánunk egy ilyen ámokfutó jóvoltából balesetet, esetleg komolyabb sérüléseket szenvedni, megnyomorodni, meghalni! Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül.

Arra kérem a bkvfigyelo.blog.hu olvasóit, hogy ha ezzel a járattal utaztak, legalább egy e-mailben erősítsék meg a történteket a BKV felé, hogy ilyen vezetők ne veszélyeztethessék családunk, gyermekeink, barátaink és magunk testi épségét!

Tisztelettel, de határozottan kérem az illető munkaviszonyának azonnali megszüntetését! Ha szükséges, ehhez kész vagyok akár személyesen vallomást tenni, tanúskodni.
A szerelvény második kocsijának száma: 4045 - ebben utaztam.

Kérdés, kérés esetén állok szíves rendelkezésükre.

Üdvözlettel:
Molnár István