Nem panasz, nem dicséret, még csak nem is észrevétel a lenti, inkább egy szívhez szóló történet, olvasónkról, édesanyjáról:
Ülök a villamoson, bambulom a szememmel már sokadszor befogadott látványt, végül is minden nap oda-vissza megteszem ugyanezt az utat, semmi újdonságot nem rejt már számomra, otthon-munkahely, munkahely-otthon távolság. Büdös város, rozzant járatok, amik képesek megállótól megállóig minden tilos jelzést mutató lámpát megtalálni, miközben mi szaunázunk, szabadulunk a veseköveinktől, a hullámokban megcsapó szagmintákat próbáljuk elemezni, miközben összes kezünkkel kapaszkodni próbálunk még ülve is és kémleljük, hogy vajon hol jutnánk le időben, ha kigyulladna a jármű alattunk. Néha még elmélkedem azon, hogy vajon ennyi pénzért hol máshol is kaphatnánk ilyen exkluzív szolgáltatásokat, de csak hogy vigyorra húzódott képpel vonjam le a következtetést: megéri. Szóval csak a jól megszokott fíling, egy napomból összesen három órát adhatok át a színtiszta belső elmélkedésnek, amíg semmi értelmeset nem tudok tenni, csak utazgatok, mint akinek nincs jobb dolga. Talán teret kaphatna lassan valamiféle izmus az életemben, mivel a meditálás részét már sikeresen tudom alkalmazni bármilyen zajtól függetlenül.
Utolsó kommentek