BKV-figyelő

Épp ma van három hónapja, hogy beindult a blog. Ezen a napon kezdtem el ismerkedni a felülettel és megnézni, hogy is fog majd valóságot ölteni. Néhány napos tesztelgetés után, 15-én jelent meg az első post melyben a metrópótló buszról olvashattatok tesztet. Az első post megjelenése után nem telt el 3 nap és a Homár már fel is figyelt ránk, és egy külön cikket jelentetett meg a blogról. Az elmúlt 3 hónap alatt rengeteg dolog történt velünk. Többek között megkeresett minket a BKV, felvettük velük a kapcsolatot, és közösen próbáltunk megoldást találni egyes problémákra. Számtalan levelet küldtünk az ügyfélszolgálatra, illetve az illetékeseknek, melyre  többé kevésbé választ is kaptunk, és tudadták velünk a vizsgálatok eredményeit, melyeket szabálytalankodó alkalmazottak ellen kértünk. Úgy érzem, hogy van értelme folytatni a blogolást, és nem hülyeség az, amit csinálok. Ha az lenne, nem olvasnátok ennyien.

Számok:

Kedves BKV-figyelő!

Cattish héves-köpködős története inditott meg, hogy leírjam a tapasztalataimat a reggeli kék metró Ecseri-Kálvin közötti élményeimről. Én most nem a BKV-t szidnám, ha nem haragszatok meg, volt velük egy-két problémám, de azokat mindig meg tudtuk oldani relatív normálisan.

Én most az utasokat szidom. Elöljáróban annyit, hogy a 168 centimhez 80 kg-vel rendelkező termékeny korú nőnemű utas vagyok, akit bizony elég gyakran állapotosnak néznek, ami nem baj. A baj ott van, hogy a tapasztalataim szerint középkorú, illetve idősebb nők ajánlják fel a helyet (amit természetesen nem fogadok el), de eddig még EGYETLEN EGYSZER sem jártam úgy, hogy férfi (sem fiatal, sem középkorú, sem idős) lett volna olyan kedves, hogy átadja a helyét. Sőt: a múltkor egy elég hasas kismamát láttam a reggeli 7:30-as metrón, aki valószínűleg a 9. hónap és a szülés között volt fél lábbal, tehát nem lehetett volna ráfogni, mint mondjuk rám, hogy "csak kövér". Olyan szépen végigállta az utat a forró, levegőtlen, emberszagú metróban (amitől én már ájuldoztam), hogy sírni lett volna kedvem, ahogy néztem. Leszállása előtt valaki valamit odaszólt neki, amire ő így válaszolt: igen, persze hogy néznek, de nem adta át senki a helyét... Elég sok fiú-férfi üldögélt ott, belebámulva a kismama terhes hasába, és EGYNEK SEM JUTOTT ESZÉBE, HOGY ÁTADJA A HELYÉT!!!

Ismét hasonló eset, pár héttel később: Anyuka, kb. 1,5 éves poronttyal a karján (nem hordozóban, nem kendőben, nem babakocsiban - a karján) felszáll a reggeli szardíniásdobozba. Ismét várom, hogy valaki átadja a helyét (én mindig állni szoktam, egyrészt hely nincs, másrészt azt a 6 megállót én vígan kibírom, harmadrészt, meg ne pont az ilyenek elől vegyem el a helyet) és a változatosság kedvéért megint senki nem adta át a helyét, annak ellenére, jól láthatóan nem tudott kapaszkodni, mivel alacsony is volt, és ugye, a gyerekkel a kezén nem tud kapaszkodni. Az ülések természetesen foglaltak, senki a füle botját nem mozdította meg, hogy segítsen neki. Szegény, mikor kiszállt, olyan szenvedő arcot vágott, hogy legszívesebben a következő két napban Uzival csináltam volna helyet a rászorulóknak.