Kedves Krisztina!
Ma reggel hallottam a HÉTKÖZNAPI hősök című rovatát a rádióban. Én most egy olyan különleges történetet szeretnék megosztani, amely talán elüt a megszokottól. Itt, ebben a nagyon hasznos rovatban emberekről esik szó. Én most egy olyan hősről szólnék, aki nem ember, mégis tán olyan dolgot tett, ami felkeltheti az emberek figyelmét.
Magam születésem óta nem látok, és egy derék vakvezető kutyával rovom útjaimat. Mondhatom, őbenne olyan segítőtársat kaptam, aki nagyon sok mindenben megkönnyíti életemet. Most azonban nem az én kutyám hősiességéről szeretnék szólni, bár megtehetném, hiszen hétköznapi hősök ők. Van egy nagyon jó barátom, aki hasonló cipőben jár, semmit sem lát, és ő is egy gyönyörű DON nevű golden retrieverrel közlekedik már évek óta. Hogy miért írom nagy betűkkel DON nevét, az hamarosan érthető lesz.
Tamás is, hozzám hasonlóan dolgozik, hisz mindketten úgy gondoljuk, hogy vakságunk ellenére teljes életet akarunk élni, ehhez pedig hozzá tartozik a munka is. Múlt csütörtökön reggel hű társával dolgozni indult, Ez a nap is olyan volt, mint a többi, forgalom tülekedés, stb. Miután DON-al metróznak, ezért olyan mozgólépcsőt kellett használniuk, amely le volt állítva, azaz nem mozgott. Magam is így teszek, ha mozgólépcső közelébe kerülök kutyámmal, hisz a működő lépcső nagyon balesetveszélyes a kutya számára, mert lelépéskor becsípheti a lábát. Tamás és DON tehát elindult a nem működő lépcsőn. Már jó ideje haladtak, amikor a lépcső hirtelen megindult alattuk, nyilván nem magától, hanem azért, mivel a szolgálatban lévő forgalmista nem vette észre, hogy ők felfelé haladnak, és, mivel a csúcsidő kezdődött, amikor minden lépcsőnek üzemelnie kell, beindította azt. Tamás hatalmasat esett, mire egy utas leállította a lépcsőt. Ismét elindultak, mivel már nem sok volta feljutáshoz. Ám azonban újbóli indulásuk után a lépcső megint elindult.
Felértek, és folytatták útjukat a közeli irodába, ahol Tamás dolgozik. Tamás út közben semmit sem vett észre, amíg a lépcsőtől az irodáig értek. Mikor megérkeztek, azért biztos, ami biztos alapon megvizsgálta a kutyát, hogy érte-e sérülés. Ekkor kellett szembesülnie a döbbenetes valósággal: a kutya két lába is vérzik. Több körmét is leszakította a lépcső, amikor kétszer is elindult. Egy látó kollégájával azonnal a közeli állatorvoshoz mentek, aki ellátta DON két vérző lábát. Azt mondta Tamásnak, hogy rosszabbul is végződhetett volna a dolog, mivel ha a kutyus újperceit szakítja le a lépcső, nyugdíjazni kellett volna őt, így nem dolgozhatna tovább Tamásnak. Megnyugtatta azonban az orvos Tamást, hogy a kutya lassan, de biztosan meg fog gyógyulni. Elmentek a metró forgalmi irodájára, és természetesen panaszt tettek az ügy miatt.
A forgalmista meghazudtolta Tamást, amikor kétségbe vonta, hogy a kutya ténylegesen balesetet szenvedett, noha a kutya lábai ekkorra már be voltak kötözve.
Délután, a munka végeztével a kutya Tamást bekötözött lábbal vitte haza, úgy, hogy közben minden létező akadályt kikerültetett vele, a legapróbb úthibát is megállással jelezte. Hogy miért hős ez a derék állat? Egyrészt azért, mivel amikor a baleset megtörtént, egyetlen hangot sem adott ki, hanem vitte tovább tamást vérző lábbal is. Pedig biztos, hogy fájdalmai voltak, biztos, hogy nagyon legyengítette a hatalmas vérveszteség, amit szenvedett. Úgy dolgozott DON, mintha semmi sem történt volna. hazafelé is, bekötözött lábbal, mindent megtett, hogy hű gazdáját, akinek élete van rábízva, hazavezesse. Tamáséknak egy hét kényszerszabadság lesz, hiszen az állatorvos szavai szerint csak akkor mennyen a kutyával, ha feltétlenül szükséges.
Ez a történet két okból is tanulságos. Egyrészt szól arról a hihetetlen közönyről, ami a mai magyar embereket jellemzi. Egy ember sem ment oda az utcán, amikor Tamásék a metrótól a munkahelyre mentek, hogy szóljon, hogy vérzik a kutya lába. Mondom, egyetlen ember sem. másrészt azonban szól ez a történet arról a hihetetlen szolgálatkészségről és szeretetről, amit ezek a kutyák éreznek a rájuk bízottak iránt. Igen, ők valódi hősök, akik a mi szemeink az utcán, akik erejüket megfeszítve végzik nemes és tiszta hivatásukat. Mi a legkisebb problémánál is gyakran elkeseredünk, gyakran feladjuk. DON viszont nem adta fel, hanem még vérző lábbal is vitte vak gazdáját, és nemcsak hogy vitte, hanem ráadásul a lehető legtökéletesebben vigyázott arra, akinek ő a szeme, ő a mindene. Sokan talán gyanakvással tekintünk a kutyákra. Talán azért, mivel a médiában mindig azt halljuk, hogy a kutya ezt vagy azt az embert megtámadta, szétmarcangolta. Biztos, hogy hatalmas tragédiák ezek, de hiszem, hogy nem a kutyák a hibásak, hanem azok az emberek, akik hozzá nem értő módon bánnak ezekkel a derék teremtményekkel, akik elvileg az ember leghűségesebb társai az állatvilágban a lovak mellett. Azért írtam le ezeket a sorokat, hogy ne csak a negatívumok jussanak el az emberekhez. Sokkal jobb lenne, hogyha inkább ilyen hírek jutnának el a médiába a kutyusokkal kapcsolatban, mint amit DON is tett. Tamással, és még jó néhány kutyával közlekedő sorstársammal együtt azt szeretnénk, hogyha végre az emberek megbecsülnék ezeket a derék állatokat, akik a szemeink. Magam kilenc éve közlekedem derék társammal. Együtt élek vele, ismerjük egymás minden rezdülését. Nem tudom, mi lett volna hasonló helyzetben, de biztos, hogy az én társam sem adta volna fel.
Tamás nem tud arról, hogy ezt a történetet megírom, de biztos vagyok abban, hogy örül ennek, hisz ő is, hozzám hasonlóan tudja, hogy vakvezető kutya nélkül mi csak félkarú óriások vagyunk, akik nehezen tudunk csak boldogulni az utcán, ha ők nincsenek mellettünk. De hála a Teremtőnek, ők mellettünk vannak, és vigyázzák minden léptünket, és mindenben a társaink.
amikor számunkra érthetetlen módon elindították a mozgólépcsőt. Nagy szerencsénkre nem lefelé indult el, ugyanis ez esetben a kutyám lábait szinte biztosan becsípték volna a fogak. Annyi időm persze már nem volt, hogy felkapjam az állatot. Tehát a lépcső felfelé indult el, s a kutyámnak sikerült még leugrania, de én a lépcső végénél elestem.
Utolsó kommentek