Érdekes esetbe futottam (ismét) a minap, ennek történetét szeretném megosztani – ha érdemesnek találtatik - a nagyérdemûvel is:

2007.10.29-én (hétfõ) 13:10 körül hirtelen feltörő vágyat éreztem, hogy a BKV Vörösmarty utcai szentélyébe lépve a földalattin utazzam. Tettem ezt rendes (más olvasatban: balek) honpolgárként, érvényes bérlettel a zsebemben. Rosszul kezdõdik, mi?

A jegykezelõ automaták között elsétálva (nem õrizte egy ellenõr sem) megálltam a peronon és vártam, hogy kedvenc tömegközlekedési szolgáltatónk (áldassék a neve) enyhe sörhasamat (tömeg) eljuttassa a Bajza utcáig (közlekedés). Az egyik oszlopnak dõlve az élet értelmén (és egyéb fennkölt dolgokon) merengtem, hirtelen visszarántottak a nagybetûs Magyar Valóságba.

A visszarántás értendõ szó szerint: kabátom bal ujját hátulról megragadva és erõbõl rántva megérkezett fõvárosunk második számú kedvence: a jegyellenõr. A szemkontaktust ellenõrünk vállmagasságból megteremtette, kihúzta magát a neki megadatott teljes 165 centire, majd feldúlt arccal a baráti sörözések hangulatát idézve megszólított: „na, _mutasd_ a jegyedet!”

Hiába kutattam kihagyó emlékezetemben, sehogy sem tudtam felidézni, hogy ezzel az úrinak kevéssé nevezhetõ (nálam jó 10 évvel fiatalabb) emberrel hol is ittuk meg a pertut, esetleg a múlt ködébe veszõ zsenge ifjúságomban merre is õriztünk együtt disznót, de ugye, ahogy öregszik az ember, úgy felejt egyre többet. Bérletemet elõhalászva meg is érdeklõdtem tõle, hogy hol tegezõdtünk így össze, de a helyet ellenõrünk sem tudta megmondani. A mások által már rendesen felbosszantott ifjú csak annyit jegyzett meg, hogy: „nem tetszik? Járj autóval, _köcsög_!”

Megértem, ha rossz napja van valakinek, de ezt talán nem azokon kellene levezetni, akik nem tehetnek az illető bosszúságáról, de mindegy. Megint egy, „akinek” szép, tágas, gyerekszobája volt, melyben a radiátor is csak elvétve adott ki tehénbõgésre emlékeztetõ hangot kérõdzés közben. Újsütetû ellenõr „barátom” eközben nagyon laza, védekezõ pozíciót vett fel. Gondolom, nem lehetett túl szerencsés a napja, ha a köcsögözés közben már az esetleges következményekre gondol.

Tessék megkövezni, jó pár centis (és sajnos még több "kilós") „elõnyöm” ellenére tettlegesség helyett (hát kell nekem egy „háromévig” kategóriájú közfeladatot ellátó személy elleni erõszak?) csupán megérdeklõdtem a kedves, antipatikus emberkétõl, hogy a munkáltatójának hivatalos állásfoglalása is az, hogy utazzak autóval? A válasz új, a stílus a régi: „neked az, _köcsög_!”

Itt már kíváncsi lettem, hogy ki is ez a cizellált modorú folklórkutató, aki a népmûvészeti agyagedényeket ilyen elõszeretettel emlegeti, vetettem hát egy átható pillantást a kitûzõjére.

Nem vette jó néven.

A sorozatszámot (400 036) még le tudtam olvasni, ám a következõ pillanatban finom lelkû barátunk befordította, majd kezével szorosan takarta a kis adatlapot. Kérdõ tekintetem (WTF?) feltûnhetett, mert gyors magyarázattal szolgált: „’semmi közöd a hozzá!” (a „köcsög” most elmaradt).

Egy világ omlott össze bennem: eddig meg voltam gyõzõdve arról, hogy a kitûzõ célja pont az, hogy a hasonlóan simulékony modorú, segítõkész emberbarátokat a magamfajta földi halandó felterjeszthesse a Nobel-békedíjra. Vagy legalább egy csekély „köztársaság szolgálatáért” érdemkeresztre. No, nem baj, legalább a sorszám megvan. Botor módon ezt tudtára is adtam a békedíj várományosának, ám õ ezért is neheztelt: „kö… gyors vagy, mi a neved?”

Valami megmozdulhatott benne, vagy csak a tekintetem jósolt szomorú jövõt, mert a kezdõdõ „köcsögözés” az elsõ szótagnál megakadt. Megköszöntem neki a gyorsaságért kapott elismerést, majd finoman emlékeztettem arra, hogy bizonyos kultúrkörben a fiatalabbnak szokás bemutatkozni. Úgy tûnt, a Baradla-barlang köveibõl is több értelem sugárzik, mint ekkor ellenõrünk arcából, de gyorsan kivágta magát egy rutin-felszólítással: „Nevedet!”

Sajnos itt látszik az ellenõrök képzésének hiányossága: kellõ ismeretek hiányában nekem, az utasnak kellett felvilágosítanom tegezõdõ kenyeres pajtásomat arról a tényrõl, hogy érvényes bérlet birtokában a személyes adataimhoz eléggé körülményes lesz hozzájutnia. A „csendőr-pertu” ellenére is.

Ekkorra lassan megérkezett a szerelvény, kedves folklórkutatónk pedig visszasietett a jegykiadó automaták árnyékába, ahol csendben, kaján mosollyal a képén támasztotta a gépet egy másik ellenõr, karba tett kézzel figyelve az eseményeket. Felszállás közben félhangosan azért megjegyeztem: „kár, hogy a BKV-nak csak ilyenekre futja”. A választ már az ajtó üvegén keresztül, szájról olvasva figyelhettem:

„k. anyád, köcsög”.

És itt a történet be is fejeződhetne, ha…
… ha nem lenne túlságosan feltűnő a hasonlóan „érdekes” viselkedésű ellenőrök felszaporodása. Vagy lehet, hogy bennem van a hiba, és olyan munkát kellene választanom, amely nem jár állandó városon belüli futkosással? Fogadjam el „kedves” ellenőrünk javaslatát, és üljek vissza az autóba, hogy egyrészt növeljem a dugót, másrészt kétszer annyi időt töltsek közlekedéssel, mint most? Esetleg a tisztelt BKV -mint szolgáltató - is szentelhetne több figyelmet néhány munkatársának stílusára?

Úgy vélem, a fentihez hasonló „súrlódások” felszaporodása alapvető felfogásbeli problémákat jelez a cégnél. Olyan problémákat, melyeket csak súlyosbít, hogy a BKV az ilyen megnyilvánulásokat kvázi lefogadottá teszi az „utas úgysem mond igazat” hozzáállásával. Gondolom, senkinek sem kell bemutatni, hogy milyen válasz érkezik egy hasonló panaszra, sok esetben az utas szavahihetőségét is megkérdőjelezve.

Remélem, egyszer eljutunk abba a szép világba, ahol a közlekedési szolgáltató minden alkalmazottja úgy gondolja, hogy ő van az utasért, és nem fordítva.

Hosszú még az út…